Hajnalban, amikor az égen az első napsugár felbukkant, a tenger gyémántfényben csillogott, és a szivárvány minden színében játszottak a hullámok. Ebben a varázslatos tengeri világban élt Serena, a sellő, akinek a hangja édesebb volt a dallamoknál, és a nevetése mindig visszhangozott a víz alatti barlangokban. Sellőléténél fogva azonban soha nem hagyhatta el otthonát, a végtelen kék mélységeket, ám ez egy nap megváltozott, amikor egy rejtélyes tárgy került a markába.
Egy vad vihar után, amikor a habok még mindig izgalmasan táncoltak, Serena egy kagylógyűjtő kaland során szokatlan tárgyra bukkant. Egy ezüstszín köpeny lebegett a vízfenéken, mintha csak arra várt volna, hogy valaki felfedezze. A szellők és a hullámok erővel töltötték meg, és Serena tudta, ha magára ölti, képes lesz kilépni a vízből, és felfedezni a szárazföldet. Anélkül, hogy hezitált volna, a sellő belebújt a csodás köpenybe, és lábaira nézve meglepetésére emberi lábakat látott.
Miközben a parthoz úszott, elmerengve arról, vajon mit fog találni, megpillantott egy ódon kastélyt a távolban, amelynek tornyai az égbe nyúltak. A varázslatos köpenyben sétálva Serena a kastélyhoz érkezett. A kapuja nyitva volt, mintegy jelként arra várva, hogy a sellő belépjen és felfedezze titkait.
— Micsoda erőteljes erődítmény! — suttogta magában Serena, miközben belépett a hatalmas, bonyolult mintázatokkal díszített előcsarnokba. A falak a történelem és a regék suttogásaival voltak tele, és minden egyes lépésnél a kastély újabb titkokat súgott el neki.
Amint Serena végigsétált a hosszú, márványos folyosón, váratlan találkozóra lelt. Egy magas, elegáns ló állt egy gigantikus aranyozott ablak előtt, kíváncsi tekintettel. A lovat Alastornak hívták, és ő volt a kastély urának hűséges társa, aki évtizedek óta várt arra, hogy új vendéget üdvözölhessen.
— Jó napot, kisasszony! — köszönt neki Alastor barátságosan. — Ritkán látunk itt olyanokat, mint te. Mi hozott idáig?
— Egy titokzatos köpeny és a vágy, hogy felfedezzek valami újat — felelte Serena csillogó szemekkel.
A ló és a sellő között különleges barátság szövődött, és Alastor elvezette Serenát a kastély tündöklő termein keresztül, mesélve neki annak fortélyairól és történelméről. Együtt fedeztek fel egy titkos könyvtárat, ahol ódon könyvek sorakoztak polcokon és rengeteg különleges eszközt találtak.
Mivel a szárazföldön jártak, a kastélyban élő apró lényekkel, mint a pletykás egerekkel és a huncut, beszélő tükrökkel is találkoztak. Ezeket a csodálatos lényeket a világon kívül sosem ismerhette volna meg. Még egy váratlan vendég is megjelent, egy fordulatos történetekkel bíró szellem, aki kortól kortól mesélt a kastélyban élő hősökről és csodájáról.
A nap folyamán Serena mind többre vágyott, hiszen a kastély és annak lakói igazi kincsek voltak, új világot nyitva meg előtte. Alastor és a többi lakó elhatározta, hogy megajándékozzák ezt a merész, kíváncsi sellőt a legnagyobb kincsükkel: a kastély történetének valódi jelentésével és egy térképpel, amely a sziget rejtett kincseit mutatta meg.
Serena, a szívét bátorsággal és a táskáját kincsekkel megtöltve, búcsút intett új barátainak, tudva, hogy a következő nap új kalandok várnak rá. Az ezüst köpenyben visszatért a tengerbe, és elhatározta, hogy a sellők és az emberek világának összekapcsolása lesz élete hivatása, hogy mindkét világ csodáival gazdagíthassa a másikat.
Míg Serena újra otthon, a mélykék tenger ölelésében érzete magát, az új barátai a kastélyban fényképet kereteztek be róla, hogy soha ne feledjék el a sellőt, aki látogatásával feltárta előttük is a szabad világ szépségét. Az egerek pletykái, a tükrök nevetései, és Alastor hűséges vágtái továbbra is visszhangoztak a kastély falai között, ébren tartva a reményt, hogy a titokzatos vendég egy napon ismét visszatér hozzájuk.
