Hajnalodott, amikor Móric, a fürge mókus, szokás szerint elindult, hogy napját a domb tetején kezdje. Szeretett ott lenni, ahonnan az egész erdőt beláthatja; a távoli fák zöldje, a virágok színes kavalkádja és a friss levegő mind-mind olyan volt számára, mint az írós cukor a palacsintán.
Ennek a különleges reggelnek azonban szokatlan fordulatot tartogatott számára. Ahogy a domb bölcsebbik feléhez ért, egy rejtélyes figura bukkant fel előtte. Egy bandita, aki eddig sosem látható volt ezeken a vidékeken, most a mókus útját állta.
– Jó reggelt, kis mókus. Hallottam, te vagy az erdő leggyorsabb futója. Igaz ez? – kérdezte a bandita csúfondárosan, miközben egy széles sombrero alól figyelte Móricot.
Móric nem szeretett volna bajba keveredni, de a bandita szavai izgatottságot csepegtettek a szívébe.
– Valóban én vagyok – felelte bátran, mire büszkeség sugárzott ki a gesztusából.
– Akkor bizonyítsd be. Én is gyors vagyok, nagyon gyors. Legyél te az, aki megelőz engem a domb másik oldalára, és én megmutatom neked azt, ami minden kincset felülmúl – mondta a bandita, és rögtön el is indultak a versenyre.
Móric sosem hárított el egy kihívást sem. A belső hangja, amely azt suttogta, hogy „aki mer, az nyer, ekkor erősebben szólt, mint valaha. Csapongva, ugrálva és siklórepüléseket bemutatva vágott neki a kihívásnak.
A bandita azonban nem volt átlagos ellenfél. Furfangos trükköket használt, hol eltűnt a mókus szeme elől, hol pedig váratlanul a feje fölött termett. De Móric kitartott; telt tüdővel és remegő izmokkal, de soha nem adta fel.
Végül, amikor már mindketten a domb másik oldalán álltak, a bandita még motyogott valamit, de Móric figyelme már egy másik helyre terelődött. Egy fénykép hevert a földön, amely rajta a bandita és egy család boldog pillanatait örökítette meg. Az arcokat látva a bandita tekintete megváltozott, és mély sóhaj tört fel belőle.
– Ezt a fényképet hagytam el valahol… Egész életemben kalandokat és kincseket kerestem, hogy értelmet adjak magányos életemnek. De ezen a képen az igazi kincsem, amit valaha elvesztettem – mondta elszomorodva.
Móric, bár csak egy egyszerű mókus volt, megértette a bandita szívét és a fénykép jelentőségét. Győzelmének öröme helyett együttérzés töltötte el, és a fényképet nyújtotta a banditának.
– Talán nem vagyok bandita az erdőben, hanem csak egy utazó, aki elvesztette az utat – mondta a bandita halkan, mire hálás mosollyal vette át a képet.
Aznap Móric nem csak egy versenyt nyert meg, hanem egy fontos leckét is. Megtanulta, hogy a bátorság nem csak a győzelemben rejlik, hanem abban is, hogy megértünk és segítünk másoknak. Móric és a volt bandita barátsága példát mutatott az erdő minden lakójának, és Móric híre, mint aki mer és nyer, még messzebbre szállt.
És ami a banditát illeti? Ő már nem bandita volt többé, hanem egy új barát, aki megtanulta, hogy az igazi kincsek nem azok, amelyeket lopni lehet, hanem azok, amelyek a szívben laknak.
