Amikor a szavanna aranyló tájait a nap első sugarai érintették, egy apró tündér ébredt fel lombos otthonában, a magas baobabfa tetején. Nóra névre hallgatott a tündér, és kicsi, de bátor szívét mindig izgalom és kaland vágya töltötte el. Szárnyait rezegtetve szállt le a hegyi tiszafa árnyékából egyenesen a szavanna színes szőnyegére, szerte-szét virágzó vadvirágok közé.
— Jó reggelt, kedves bogárvilág! — köszönt Nóra vidám hangon, ahogy megállt, hogy megcsodáljon egy tündöklő harmatcseppet egy rejtőzködő levélen.
Miközben Nóra fűszálról fűszálra ugrott, hirtelen egy rejtélyes zsivajra lett figyelmes a bokrok irányából. Csendesen közelebb lopakodott, mire a zaj egyenesen egy kis, bársonyos szőrű nyúlhoz vezette, akinek meglepő módon hatalmas, kopott cipőket viselt a kis talpain.
— Jó reggelt, kedves nyúl! – mondta Nóra. – Oly' furcsa látvány vagy ebben a hatalmas lábbeliben!
A nyúl ránézett a cipőkre, majd sóhajtott egyet.
— Jó reggelt, kedves tündér! Én Teofil vagyok. — válaszolta a nyúl — Sokszor hallottam már a tündérekről, de sosem gondoltam volna, hogy találkozom egyel. És hát, amint látod, a cipőbe bújnom kellett, mert a régi jóslat szerint, ha meg akarom találni az Eldorádó rétjét, hol a legédesebb füvek teremnek, kihívásokkal teli úton kell végigmennem, ami veszélyes lehet pucér mancsaim számára.
Nóra kíváncsian döntötte oldalra fejét, mire Teofil folytatta:
— Ám nézd! Ez a cipő túl nagy rám, és szorít, lépésenként megbotlok benne, de a réten található aranyfüvekért minden kockázatot megér.
Nóra bátorsága még inkább fellelkesült és felajánlotta a segítségét:
— Akkor fújok rájuk egy kis varázslatot, hogy tökéletesen illeszkedjenek a lábadhoz, és útjaink együtt induljanak az Eldorádó rét felé!
Egy kis tündérpora, néhány varázsszó, és a cipők tökéletes illeszkedésre változtak Teofil kicsiny mancsai körül. Mindketten érezték, az előttük álló kalandokon csak együtt, bátorsággal és összetartással vehetik túladagot.
Az út során rengeteg kihívással kellett szembenézniük. Volt, amikor egy zendülő folyóban kellett keresztülúszniuk, ahol Nóra kis kezeivel és bátorságával segített Teofilnak a sodrásban tartani az irányt. Máskor a síkongató szavanna szélét bosszús, kártékony tüskéket szórt az útjukba, de ekkor Teofil cipője, mely már tökéletesen illeszkedett lábaira, megvédte őket a fájdalomtól.
Napról napra haladtak előre, de néha Teofil elcsüggedt és ezekben a pillanatokban Nóra szavai adtak neki erőt:
— Ne feledd, kis barátom, hogy a legizzóbb napsütésben aratott győzelem a legédesebb érzést nyújtja. Valódi győzelmet nem arathat az, aki meg sem küzd érte.
Ahogy napok múltak, s az út egyre rögösebb lett, Teofil a bátorság, kitartás és hit erejét megismerve, egyre növekvő meggyőződéssel haladt. Izgalom és remény éltette, és rájött, hogy saját ereje, valamint a cseppnyi varázslat és Nóra támogatása nélkül, sosem érte volna el célját.
Végül egy ragyogó reggelen megpillantották a legendás Eldorádó rétet, ahová már nem is volt szükség cipőre. Teofil boldogan vetette magát a zamatos füvek közé, és miközben kacagva majszolta a rét különleges gyöngyeit, rádöbbent valamire.
— Nóra, — mondta, az édes levelek között keresve a tündér szemeit — rájöttem, hogy minden egyes kihívás, amit együtt legyőztünk, többet ér, mint az összes itt talált aranyfű. Az igazi kincs nem a réten rejtőzik…
—… hanem a barátságban és a közös győzelmekben, — fejezte be Nóra, egy büszke mosollyal az arcán.
És így Nóra és Teofil, a tündér és a nyúl, egy új napot köszöntöttek az Eldorádó rétjein, tudván, hogy a kalandjaik, a bátorság, és az egymásba vetett hit hozta legnagyobb győzelmüket.
