Hajnalodott, mikor Harald, a bátor viking hajós, éppen a nevezetes Skandináv vidéken vándorolt bársonyos zöld dombok és kristálytiszta patakok tündökölő birodalmában. Göndör szakállában harmatcseppek csillantak meg, mint az apró gyöngyök, melyeit az éj lehele lehullajtott a világra.
A nap első sugarai éppen kibújtak a lomha fákon túli dombok mögül. Harald, ki már rengeteg lélegzetelállító tájon gyűjtőgette a kalandokat, vadonatúj és felejthetetlen történetet szeretett volna mesélni.
— Micsoda bámulatos vidék! — jegyezte meg magában, miközben az elsimult fűben lépkedve mélyen beszívta a hűs, tiszta reggeli levegőt.
De már-már útnak indult volna a hegyek felé, midőn a fák közül egy halk morgásra lett figyelmes. Egy sudár termetű árnyék mozdult a fák között, ami szinte együtt lélegzett a reggel különös csendjével.
— Ki rejtőzik ott, e zordon erdő mélyén? — kiáltott Harald határozottan, miközben kezébe fogta kardját, amely hű társa volt mindennapi kalandjai során.
A morgás egyre nőtt és hirtelen egy nagy termetű vérfarkas ugrott ki a fák közül. Tekintete ragyogott a nyirkos árnyékok között, éppúgy, mint a jeges tenger tükre a holdfény csillanásánál.
— Ne félj, viking! — mondta a vérfarkas. — Én, Fenrir vagyok, a vidék őre és nem vagyok ellenség, csak félreértett lény a legendák ködben szőtt világában.
Harald meglepetten szemlélte a beszélő bestiát, majd elcsodálkozva, de méltóságteljesen visszatette a kardját a hüvelyébe.
— Szóval te Fenrir vagy, akiről mesék szólnak a tábortüznél? — kérdezte Harald, aki már érezte, hogy itt a lehetőség egy új történet szövésére, amit unokáinak is büszkén továbbadhat.
— Igen, én vagyok az, de ahelyett, hogy rettegnél tőlem, inkább segítségedet szeretném kérni — mondta Fenrir. — A vidéken jár egy gonosz varázsló, aki átkot szórt a tájra és az állatokra. Csak egy igaz hős tudja megtörni ezt az átkot.
A morajló dombok és az égre nyúló fenyők között, egykoron békés életük volt az állatoknak és az erdei lényeknek, de most félelem sötét köpenye borul a földre, s ők elveszettnek érzik magukat e viharos idők közepette.
— Hát legyen! — felelte Harald, a szívében égő tűz már a kaland és a hősiesség lángoló vágyától lobbant fel. — Megmutatom, hogy egy viking akkor sem hátrál meg, ha maga az élet adja az akadályt!
— Köszönöm, Harald — dörmögte Fenrir. — Kövess hát az északi fensíkra, ott találjuk meg a varázslót és szabadíthatjuk meg a vidéket a sötétség karmai közül. Az út veszélyes lesz, de együtt talán…
A két, egymástól annyira különböző hős elképzelhetetlen kalandra szánta el magát. Útjuk során Harald és Fenrir találkozott kísérteties ködfoltokkal táringózó tündérekkel, akiknek ezüstös hangja a magas fű között rejtőzködő rejtélyeket suttogott. Átkeltek ragyogó hegyi patakokon, melyeknek vize kristálytiszta volt, mint a szüzesség lehelete. A viking hatalmasat ivott az életforrásként zubogó életerőből, míg Fenrir csupán a csillogó víztükrön látszott meditálni.
A fensík felé vezető útjukon át kellett verekedniük magukat éles, sziklákkal és huzatos hasadékokkal tarkított lélegzetelállító tájon. Harald éles tekintete kitartást sugallt minden lépésnél, míg Fenrir erőt és reményt sugárzott. Mindketten érezték, hogy csak akkor érhetnek sikerre, ha nem adják fel.
A fensík szélén hatalmas csend ülte meg a tájat, melyet csupán a szél susogása tör meg. Ott állt a varázsló, a köd fellegeiben, a gonoszság szorításában tartva a vidéket.
— Meghoztuk a remény sugárát — mondta Harald, a bizalom és a bátorság szobraként állt ott. — Most pedig élesít a sors!
— Legyen így! — mennydörgött Fenrir, s a varázsló felé irányította tekintetét.
A varázsló, aki kékes lángokat szórt ki tenyeréből, elkezdte a csatát a két hős ellen. Harald és Fenrir ügyesen kerülték el az árnyékot vető varázslatokat, harcolva a szabadságért és a békéért.
Mikor az utolsó varázslat is elhalt a viking kardjának csillogó acélja alatt, a varázsló elismerően bólintott, és a sötét árnyból fény szökött fel. A vidék újra virágba borult, a táj és az erdei lények ismét boldog énekükbe kezdtek, a teremtés és az élet örök körforgását hirdetve.
A viking és a vérfarkas barátként búcsúztak el egymástól, és most már Haraldnak is volt egy olyan története, amelyet mesélhet, amikor hazatér a tengeren túli otthonába.
Az éjszakai égen pedig a Hold, mintha csak öreg mesemondásra emlékezendő, egy mosolyt vetett alá a pihenő földre.
