Valahol egy messzi, távoli földön, ahol az ég és a föld orrmagasságban találkoznak, ott magasodott a Lángoló Hegy, amely nem más mint egy alvó vulkán. Ennek a vulkánnak a tetején, egy kis rést szorítva meg egy sötét, de hangulatos barlangban élt Cirmi, a bátor és fürge macska. Cirminek tüzes színű bundája volt, olyan mint a vulkáni láva, és szemei fényesen ragyogtak, akár a csillagok.
Egy nap, amikor a hajnal első sugarai megcsillantak a hegy tetején, Cirmi arra ébredt, hogy az évszázadok óta alvó vulkán körül valami furcsa zaj kezdett elterjengeni. Nem volt szokványos a hegy oldalában hömpölygő kavicsok zaja, vagy a szél sírása az éjszakában. Ez valami új, valami rejtélyes hang volt.
— Mi lehet ez a morajlás? – kérdezte magától Cirmi, miközben merész ugrásokkal haladt kövekről kövekre, hogy a vulkán széléről alálesse mi zajlik ott lent.
Ahogy először kinézett a hegyoldalból, a nap sugara aranyhídként tört át az ég és a vulkán között, és ekkor pillantotta meg a völgyben Toporogót, a kedves, de oly sokszor zavaros kutya barátját.
— Szia, Toporogó! Hova-hova ilyen korán? – kiáltott le Cirmi a barátja felé, akinek fülei vidáman hegyeződtek észrevéve a macska hangját.
— Oh, szia Cirmoscicám! Különös dolgot vettem észre a hegy lábánál. Valami forró, izzó és vörösen csillogó szivárog elő a földből! – vakkantotta boldogan Toporogó, örömét abban lelve, hogy megoszthatja felfedezését.
— Az nem kaland? Gyere, nézzük meg együtt! – kiáltott vissza Cirmi, kedvet kapva a felderítő úthoz.
Hát ki kell hogy mondjam, Toporogóra várni nem kellett sokat. A két jó barát, bár a természet másképp rendelte volna őket, együtt suhantak át a sziklás domboldalon, miközben figyelték, hogy a furcsa jelenség egyre csak terjedt. Amint egyre közelebb értek, Cirmi érezte, hogy a talaj hője enyhe cirógatásból egyre inkább égető tapintásúvá vált.
— Hoppá, ez nem szokványos! – dorombolta Cirmi – A földből szivárgó hő és ez a láva… A hegy talán felébredni készül?
— Á, szamárságokat beszélsz Cirmi! Egy vulkán nem ébred fel csak úgy, mint mi reggelente – vakkantott nevetve Toporogó, noha a kutyában is felmerült egy kis aggály.
De ahogy teltek a percek, a vulkán rejtélyes morajlása egyre csak erősödött. A távoli dörömbölés, egyre gyakrabban követett füstfelhők kíséretében, riasztotta a környék minden lakóját.
— Talán mégis csak fel kellene néznünk a kráterbe, mi történik ott fent – suttogta Cirmi, miközben szőre szinte égnek állt a felfokozott izgalomtól.
— Jó, de nagyon óvatosan! Ha baj van, azonnal meneküljünk vissza a barlangjaid közé! – felelte Toporogó, aki bár játékos természetű volt, most az elővigyázatosság mellett tette le a voksát.
Ahogy az út során felfelé kapaszkodtak, hőstetteik bátorsága és elszántsága mind nagyobb próbára tétette. Mindketten tudták, hogy a Lángoló Hegy titkát csak egyesült erővel és barátságuk szilárd kötelékével fedhetik fel. A hegy szíve azonban még ennél is több kihívást tartogatott számukra, hiszen egészen a csúcsig kellett volna jutniuk, hogy kiderítsék, milyen veszély leselkedik a vidékre.
A fokozódó izgalmak közepette a hegy mélyéből feltörő forró láva és föld alatti robajok jelezték, hogy itt bizony az idő is ellenség. Cirmi és Toporogó bátorsága azonban nem hagyott helyet a félelemnek. Mindketten megingathatatlan hitet vittek magukkal a misszió sikerességébe. A barátságuk ereje pedig úgy tűnt, ebben a helyzetben még a föld mélyének erejét is képes volt túlszárnyalni.
A kráter szélén állva, bátorságuk teljes tudatában néztek szembe a vulkán mérgével. A következő pillanatokban hihetetlen dolog történt. A föld remegése elcsitult, a hegy morajlása halkabb lett, és a láva folyamása megszűnt. Mintha a természet maga is meghajolt volna Cirmi és Toporogó szívós akarata előtt.
Megértették, hogy van valami a barátságukban, ami még a természet erőit is befolyásolni képes. A hegy megnyugodott, és a vidék biztonságba került. A Lángoló Hegy titkát megfejtették – nem volt más, mint a természet váratlan próbája, melyet csak igazi barátság oldhat fel, és állíthat helyre a békét. A legendás kalandjukról sokáig beszéltek majd a hegyen túli falvakban, és kialakult a hiedelem, hogy igaz barátok bármit leküzdhetnek – még a vulkánok dühét is.
Cirmi és Toporogó pedig, a kaland után hazasietve, még sokáig meséltek a csillagos ég alatt azon a bizonyos estén, amikor együtt álltak szembe a Lángoló Heggyel, és megőrizték a világot a pusztulástól. A történetük így lett példa, hogy a barátság és a szív bátorsága olykor erejében felülmúl minden más vadont és erőt ezen a világon.
