Hajnalodott, amikor a téli napsugarak előbújtak a felhők takarójából, bevilágítva a varázslatos télies tájat. A hó csillogott, mintha ezer apró gyémánt borítaná a földet. Ebben a lélegzetelállító környezetben élt egy hóember, hatalmas répával az orrában és szenes szemekkel, melyek ragyogtak, ha rájuk sütött a nap. Neve Söprű volt, ami az ő egyik kezét képező seprűről kapta, amit sosem hagyott maga nélkül.
Egy nap, mikor a hajnali napfény felébredtét jelentette, Söprű észrevett valamit, amit korábban sosem látott. Egy színes lakókocsi várakozott a közeli mezőn, amely kívülről úgy nézett ki, mint egy szivárvány kalandra kész. Söprű kíváncsisága hamar felkeltette figyelmét, és elhatározta, hogy közelebbről is megvizsgálja.
– Jó reggelt! – szólalt meg mögötte egy vidám hang, amikor a hóember megközelítette a lakókocsit.
Söprű megfordult, és egy bohócot látott, aki olyan színes volt, akár a lakókocsi maga. Az arcán tarka festékek mosolyogtak, és egy nagy, piros orr ékesítette közepét. Bohóc, mert így hívták, egy kéznyújtásnyira állt tőle, színes labdákat pörgtetve a levegőben.
– Üdvözöllek téged is, kedves barátom! Mit keres egy hóember egy ilyen napsütötte reggelen itt? – kérdezte Bohóc kíváncsian.
– Én csak… megláttam ezt a csodálatos lakókocsit, és eljöttem közelebbről szemügyre venni – felelte Söprű, szemeivel csodálkozva pásztázva a környéket.
– Akkor éppen jó helyen jársz! Szeretettel meghívlak, hogy lépj be az én különleges világomba – mondta Bohóc, egy elegáns meghívót inteve a levegőben.
Söprű habozott egy pillanatra, hiszen a hóemberek nem szoktak lakókocsikba látogatni. De a kaland és az új felfedezések vágya erősebbnek bizonyult, így hát bólintott, és követte a bohócot.
Bentről a lakókocsi még csodálatosabbnak tűnt. Színes díszek, fények és mindenféle különös tárgyak töltötték meg a teret. Egy kis asztalon pedig különböző formájú sütemények sorakoztak, melyek olyan illatokat árasztottak, hogy még a hóember szívében is megmelengettek volna egy kósza gondolatot.
– Ez egy varázslatos hely – suttogta Söprű, amint szemei ragyogva járták be a lakókocsit.
– Ezt a lakókocsit a csodák szállítják, és ahol megáll, ott örömöt hoz – magyarázta Bohóc, miközben leültette Söprűt az egyik bársonyos ülőhelyre. – De hogy az igazi varázslat megtörténjen, nekünk is hozzá kell járulnunk valamivel.
– Én? Hogyan tudnék én hozzájárulni? – kérdezte Söprű csodálkozva.
– Egy mosollyal, egy jó szóval, vagy akár egy kis bűvös trükkel – mondta Bohóc, és egy ezüst varázspálcát vett elő a kabátja zsebéből.
Ekkor kezdődött a valódi kaland. Bohóc és Söprű varázslatos mutatványokkal teli műsort adtak elő az erdő lakóinak, akik kíváncsian gyűltek össze a lakókocsi körül. A hóember, akinek sosem volt része ilyesmiben, most hirtelen a figyelem középpontjában találta magát, amire sosem gondolt volna.
A nap végére Söprű megtanulta, hogy a barátság és az öröm megosztása a legnagyobb varázslat, ami létezik. Ezt a tanulságot pedig elvitte magával, vissza arra a hófödte mezőre, ahol először találkozott a lakókocsival.
Mikor az esti szél belekapott a seprűjébe, Söprű lelkében melegség terült el. Nemcsak egy új barátot szerzett, de egy életre szóló emléket is, amit sosem felejt el.
