Hajnal hasadt, amikor Bori, a bátor bárány, felébredt arra a hangra, amitől még a szél is megdermedt – egy mély, zúgó sóhajtás ütötte meg a fülét. A merészség és a kíváncsiság már-már varázslatos keverékétől vezérelve, Bori lassan, de biztos léptekkel követte e titokzatos hangot, mely egy rég elhagyatottnak hitt házhoz vezette. A ház maga olyan volt, mintha egy régi mese lapjairól lépett volna elő: kopott vakolatú falai, görbe ablakai és nyikorgó ajtaja egyaránt arról susogtak, innen évtizedek óta mindenki távol maradt. De Bori nem volt hasonló véleményen.
— Kíváncsi vagyok, mi vár rám odabent! — hajtogatta magának, és máris nekilátott bejárni a házat.
Belépett a tágas előcsarnokba, ahol egy különös cseppformájú kristály-csillár függött, mely annyira ódon volt már, hogy még az idő is megfeledkezett róla. A ház belseje, ahogy Bori lépdelésének hangjai visszhangot vertek, suttogva mesélt régmúlt történetekről. A minden szegletben burjánzó pókháló, mint egy feledés fátyla, olykor csillogó, misztikus fedőként lepte be a bútordarabokat.
— Pszt, ki vagy te? — szólt egy halk, lágy hang a lépcső felől.
Bori meglepetten fordult az irányba és megpillantott egy áttetsző alakot, egy szellemet, aki barátságosan lebegve közelített hozzá.
— Nyugalom, nem kell félned — folytatta a szellem. — Én vagyok Caspar, a kísértetjárta ház kedves lakója. De miféléből bukkantál fel te, a napsugárban fürdöző rétekről?
— Én Bori vagyok, egy egyszerű bárány, aki kalandra vágyott — felelte a bárányka, majd hozzátette: — S példának okáért is, miért olyan szomorú ez a csodás ház? És mi az a bánatos sóhajtás, amit hallottam kívülről?
Caspar levegőbe rajzolt egy lágy ívet, mely fényköröket formált a poros levegőben.
— Ez a ház — mondta válaszul — egykor boldog nevetésekkel telt meg, de az idők védelme alól kiszakadt, az emlékek és az életkedv eltávolodott innen. Azóta a ház hiányzik a szeretet melegétől, az élet vibráló ütemétől. Az a sóhajtás, melyet hallottál, az én szívem mélyéről származik.
— De hiszen — vetette közbe Bori — megadhatjuk újra a háznak, amit annyira nélkülöz!
— Hogyan érted ezt, kis bárány? — kérdezte Caspar kíváncsian.
— Csináljunk ebből a helyből egy olyan otthont, mely újra csupa mosoly és kacagás — biztatott mindketten derűs hangon Bori.
Caspar szemében egy csipetnyi remény csillanása jelent meg.
— Képzelgessünk együtt hát — kiáltott boldogan a szellem.
A következő napokban Bori és Caspar közösen tették rendbe, díszítették a házat színes festékkel, vidám függönyökkel, virágokkal, s minden szobához új történetet kötöttek, egy-egy boldog pillanattal felidézve a régmúltakat. Caspar mesélt a múlt korok játékaiból, Bori ragyogása pedig új életre keltett minden régi tárgyat.
— Nézd, Bori! — kiáltott egyik délután Caspar. — Egy régi zongora! Ha tudná csak újra zenélni…
— Meg fogja tanulni, az biztos — bizonygatta Bori, idővel ujjait gyakorolva a billentyűkön.
Végső lépésként egy hatalmas ünnepséget szerveztek az egész környék számára. Pompázatos sütiket és finomságokat készítettek, melyek már messziről vonzották az éhes vendégeket. Az ünnepen mindenki táncolt és nevetett, Bori zongorázott, Caspar pedig a ház új történetekkel szőtt varázsával bűvölte el az érkezőket.
Amikor a nap végére kihunyt minden gyertya, és lecsendesedett a ház, Bori és Caspar elégedetten pihentek le egy puha párna halmazán.
— Köszönöm, Bori, elképesztő kaland volt — hálálkodott Caspar.
— És ez még csak a kezdet! — mosolygott Bori, szívvel-lélekkel támogatva új barátját és az újjáéledő házat.
