Egy tavaszi délutánon, amikor a nap fénye aranyozta be az egész vidéket, egy kis erdei tisztáson egy hatalmas körhinta állt. A körhintán színes hintalovak, delfinek, és számtalan más csodálatos állat várta az utasokat. A körhintát örökzöld fák vették körül, amelyek madárdallal töltötték meg a levegőt.
A tisztás szélén bújt meg egy kis házikó, ahol egy kedves nyúl, Nyuszi Béla élt. Béla különösen szerette a körhintát, mert ahányszor felült rá, mindig elrepültek egy-két különleges helyre, ahol új barátokra és izgalmas kalandokra leltek.
Egy napon Béla éppen a tábla almáit rágcsálta, amikor különös hangokat hallott a körhintától. Kíváncsisága nem engedte, hogy nyugton maradjon, így odaszaladt, hogy megnézze, mi történik. Ahogy közel ért, látott valakit, aki nem volt más, mint Vilmos herceg, egy apró, de bátorfiú koronával a fején.
– Üdvözöllek, kedves barátom – mondta a nyúl, egy kicsit megijedve, mert még sosem látott herceget közelről.
– Szervusz, bátor nyúl! – válaszolta a herceg mosollyal az arcán. – Nem találod furcsának, hogy a körhinta nem működik?
Valóban, a körhinta hangosan nyikorgott, és egyáltalán nem pörgött. Vilmos herceg felismerte, hogy valami nincs rendben, és titkos küldetésre indult a titokzatos fürgeségi kristály megtalálásához, amely nélkül a körhinta nem tud megfelelően működni.
– Segítek neked, herceg úr! – ajánlkozott Béla. – Együtt biztosan megtaláljuk a kristályt.
És így elindultak ketten, a kis nyúl és a bátor herceg. Ahogy beljebb mentek az erdőbe, cselszövésre bukkantak. Egy rézszínű róka, Zoltán bácsi, ellopta a kristályt és elrejtette egy nagyon sötét barlangban.
– Miért tetted ezt? – kérdezte Vilmos herceg a rókától, ahogy végre megtalálták.
– Mert azt hittem, hogy a körhinta már nem tud örömet okozni senkinek – vallotta be Zoltán bácsi szomorúan. – Hiszen régen olyan sokan lovagoltak rajta, de most már egyre kevesebben jönnek. Úgy éreztem, elvesztette a varázsát.
– De Zoltán bácsi – szólalt meg Béla –, a körhintának mindig megmarad a varázsa, ha azok, akik szeretik, újra és újra meglátogatják. Hidd el, még rengetegen fognak jönni, csak vissza kell adnod a kristályt.
A róka mélyen elgondolkodott a nyúl szavain, és végül kijelentette: – Rendben van! Visszaadom a kristályt.
Így a kis társaság visszatért a körhintához, és Vilmos herceg ügyesen visszahelyezte a kristályt a helyére. A körhinta azonnal felélénkült, az állatok táncolni kezdtek, és varázslatos dallamok szólaltak meg. A nap sugárai beragyogták a tisztást, és a vidámság újra megtöltötte a levegőt.
– Most már újra foroghat a körhinta! – kiáltotta örömében Béla.
Ahogy a herceg és a nyúl a hinta körül köröztek, egy-egy új barátra leltek. A mókusok ámulattal nézték őket, a madarak vidám énekbe kezdtek, és a többi állat is összegyűlt, hogy csatlakozzon a mulatsághoz.
Egy-két óra múlva Vilmos herceg a híres hercegi nadrágját viselve érkezett. Ez volt az utolsó ruhadarab, amit még nem viselt aznap, és most újabb kaland várta. Béla nagyon csodálta a herceg bátor és kedves természetét.
– Kincs vagy, herceg, mert nem csak a kristályt hoztad vissza, hanem a reményt és a vidámságot is – mondta Béla hálásan.
Vilmos herceg elmosolyodott és odaválaszolt: – Béla, a te barátságod és bátorságod nélkül nem sikerült volna. Együtt vagyunk erősebbek és boldogabbak.
Az erdő lakói egyre jobban megkedvelték a herceget és a nyulat, s ők ketten szoros barátságot kötöttek. A körhinta újra pörgött, és mindenki, aki arra járt, mosolyogva és boldogan távozott.
Az idő múlásával Béla és Vilmos herceg sok kalandra indultak, de mindegyiknél visszatértek a körhintához. Ott mindig várt rájuk az öröm és az izgalmak újabb hulláma. A körhintának most már saját legénysége is volt, akik mindig vigyáztak rá, hogy soha ne álljon le.
Egy szép őszi napon Béla egy különleges ajándékot talált a körhinta egyik hintalován. Egy elegáns nadrág volt, aranybrokáttal díszítve. Alatta egy kis levél hevert, amely így szólt: „Kedves Béla, ezzel a nadrággal köszönöm meg az összes közös kalandot. Sose felejtsd el, bármikor szükséged van rám, csak hívd a szél suttogását és én jövök. Barátod, Vilmos herceg.
Béla szíve megtelt melegséggel és hálával. Az erdő varázslatos helyévé vált számára, ahol mindig volt hová menni, és mindig volt kivel megosztania örömeit.
– Nem számít, milyen messze van a herceg, az ő barátsága mindig velem marad – gondolta Béla, és úgy érezte, hogy valóban így is lesz.
A nappal lassan estébe fordult, és a körhinta színei ragyogóan világították be az erdőt. Az állatok mosolyogva tértek haza, felöltve a boldogság és a kaland szépségét. Béla pedig tudta, hogy az igazi varázs mindig is abban rejlett, hogy barátokra lelünk, és a legkülönlegesebb kalandok mindig együtt szövődnek.
