Valahol a magas, zöldellő hegyek között, ahol a nap aranyló fénye átvilágít a sűrű lombokon, és a madarak csiripelése betölti a levegőt, ott él egy bájos szarvasanya, Szellő néven. Szellő bársonyos szőrű, szépséges szemű lény, akinek tekintetében a hegyek ősi bölcsessége tükröződik. Nem volt benne semmi különleges, csak a meghitt szeretete, amivel gondoskodott apró családjáról. Mellette két kis csacsogó borjú, kik mindig játék közben találták meg az újabb kalandokat a hegyoldalakon.
Egy nap, mikor a hajnal első sugarai átölelték a hegy csúcsát, Szellő és borjai szokásos útjukat járták az erdő mélyén, amikor váratlanul szembejött velük Hópehely, a hegyi tündér.
– Jó reggelt, Szellő! – köszönte a tündér, hófehér szárnyaival könnyedén lebegve a levegőben. – Rendkívüli feladatom van veled és bájos borjaiddal!
Szellő kíváncsian pislogott, miközben a borjak izgatottan topogtak körülötte.
– Az erdő mélyén, ahol az ősi fák őrizzék a hegy titkait, elrejtett egy gyöngyszemet a Természet Anya. Csak a legbátrabbak találhatják meg, de nektek szükségetek van rá. Az erdőnek erőre van szüksége, hogy megvédje magát a közelgő vihartól, ami elpusztíthatna mindent, ami él és virul itt.
Szellő mélyen a tündér szemeibe nézett, érezve a szavak súlyát. Úgy döntöttek, elindulnak ezen védő misszióra, hogy megmenthessék otthonukat.
Az út során mindenféle csodával találkoztak: szóló virágokkal, akik verset suttogtak, fénylényekkel, akik táncolva világították meg az utat a mély, sötét erdőben, és folyókkal, melyek dallamot zengve vezettek őket egyre beljebb a titok felé. Ám ahogy egyre közelebb értek a gyöngyszemhez, úgy váltak a próbák is egyre nehezebbé. Egy örvénylő folyón kellett átkelniük, ahol Szellő bátorsága és elszántsága mutatkozott meg igazán, amikor hátára vette borjait, és átgázolt a habokon.
Mikor már szinte érezték a gyöngyszem varázsát, egy furfangos manó állt az útjukba. – Ahh, én vagyok az őrzője ennek a kincsnek – vigyorgott eléjük. – Csak annak adom oda, aki megfejt egy rejtvényt.
– Mond el hát a rejtvényt, és megoldjuk – felelte Szellő bátran.
A manó egy olyan rejtvényt talált ki, ami felfedte a szarvasok és a természet közt lévő mély kapcsolatot. Szellő és borjai közösen gondolkodva, egymást kiegészítve találták meg a megfejtést, megmutatva a közös gondolkodás és szeretet erejét.
A manó, lenyűgözve az őszinte szívükből fakadó bölcsességüktől, odaadta nekik a gyöngyszemet, ami nem más volt, mint a Természet Anyjának könnye, tele minden élőnek adó erővel.
Visszatérve az erdő szélére, a gyöngyszemet az összegyűlt állatok és lények előtt a földbe helyezték. A gyöngyszem fénye beborította az egész erdőt, megidézve egy erőteret, ami megvédte otthonukat a vihartól.
Megmenekülve a veszélytől, az egész erdő ünnepelt. Szellő és borjai, a kis hősök, akik merészségükkel és összetartásukkal megmentették otthonukat, mindörökké hősként élt tovább az erdő legendáiban. Azon a napon rájöttek, hogy a legnagyobb erő a szeretet, a bátorság, és a közösség összefogása.
