Volt egyszer egy kis falu, amit egy gyönyörű, csillámló folyó ölelt körbe, mint egy bársonyos kendő a hideg téli estéken. Ebben a faluban élt Móka, a mesehősünk, aki nem más volt, mint egy eleven, bohókás kutya, feltűnően csillogó szemekkel és sűrű, aranysárga bundával. Valahányszor csak kiugrott az otthonuk kapuján, a környékbeli kertek virágai úgy hajoltak feléje, mintha üdvözölnék ezt a kedves lényt.
Egy nap, amikor a Nap különösen ragyogóan süttette a folyó vizét, úgy döntött, hogy felfedezi, mi lapul a folyókanyarulatok titokzatos mélyén.
– Ezzel a kalanddal biztosan felvidítom a falubelieket! – mondta vidáman, miközben elindult a parton húzódó ösvényen. Nem sokra rá, a folyó partján összefutott Rékával, a ravasz rókával, aki éppen árnyékból árnyékba lopózott.
– Szevasz, Móka! Hová ilyen sietséggel? – kérdezte Réka, miközben furfangosan hunyorított.
– Fedezem fel a folyó titkait! Talán kincset találok, vagy egy elvarázsolt szigetet – válaszolta Móka, szemei lelkesedéstől csillogva.
Ám ekkor borzalmas zajra lettek figyelmesek. A folyó területén, ahol a víz sebesen tört át a sziklákon, egy szarvasgomba gyűjtögető mókuska vergődött az árban.
– Segítsetek! – kiáltotta a mókuska, mivel a sodrás ereje minden erejét felemésztette.
– Ne félj, most jövünk! – kiáltott vissza Móka, és egy pillanat alatt a valamivel tétovábban követő Rékáva indult a segítségére.
Amint a part felé úsztak, Móka rádöbbent, hogy egyedül nem lesz képes megmenteni a mókuska életét. A folyó túl erős volt számára, és bármennyire is próbálta, nem tudott eléggé közel jutni ahhoz, hogy elérje.
– Réka, segíts! Csak együtt tudjuk ezt megoldani – kiáltotta kétségbeesetten.
– Rendben, összedolgozunk! – felelte Réka, és egy tapasztalt vadászként, elegánsan siklott a vízen keresztül, megfogva a mókuska karját, miközben Móka pedig az övéit fogta, és így együtt, összehangolt erőfeszítéssel, sikerült a biztonságos partra vinniük a kimerült kis mókust.
A nap további részében a falu minden lakója a parton gyülekezett, hogy megünnepelje a hősies mentést. Móka és Réka egymásra néztek, és rájöttek, hogy az együttműködés és az egymás iránti segítőkészség milyen csodákat képes véghez vinni.
– Látod, Réka, együtt könnyebb a teher – mondta Móka elgondolkodva, miközben a naplementében fürdőző folyóra tekintett.
– Valóban, Móka. Ma megtanultam, hogy a barátság és az összefogás ereje felülmúl minden akadályt – válaszolta Réka, szemében tisztelet és megbecsülés csillanva.
Aznap este, amikor a csillagok égbolti tánca már javában zajlott, Móka boldogan szundított el. Álmában csodálatos kalandokat élt át, ahol mindig segítő kezet nyújtott, és soha nem feledkezett meg arról a fontos leckéről, amit a folyó mentén szerzett: valóban, együtt könnyebb a teher. Amikor ezt a bölcsességet szívvel-lélekkel átadjuk, a világ maga is egy kicsit szebbé, egy kicsit varázslatosabbá válik.
