Amikor a levelek csendes suttogással felfedik titkaikat a szélnek, az ogrek világában is történik valami rendkívüli. Egy különös ogre élt az erdő mélyén, aki nem úgy szeretett játszani, mint a többi főföl-fa alatti lakó. Ormán, a kedves szívű ogre, aki inkább a virágokkal suttogott, mintsem hogy dörömböző léptekkel ijesztgesse a falu állatait.
Ormán szíve a jóság otthona volt, gyönyörű zöld, mint a legfrissebb falevelek tavasszal, és szelíd, mint a leglágyabb fuvalom. Egy szép nap, amikor az égen a felhőkötélen egyensúlyozó nap sugarai csiklandozták az ébredő fűszálakat, Ormán egy óriási fa alól indult el, ahol csupán a legkíváncsibb mókus merészkedett megmérkőzni vele az evés és az alvás kihívásában.
Ormán talpának minden egyes lépése mohába burkolódzott, ahogy izgatottan megindult a közeli faluba. Az emberek ugyan félénken pillantgattak rá, de Ormán a játszótér szomszédságában érezte magát a legjobban. Ott, ahol a gyerekek kacaja tölti be a teret, és a léghajók módjára felfújódó labdák repkednek, az ogre is szeretett volna játszani. Még sosem mert odalépni, de ma szándékosan elnyomta izgatottságát és óvatosan lépett ki az erdő homályából.
A játszótér másnapján azonban egy rendkívüli fordulat történt. Egy anya aggódó arcát fürkészve, Ormán elé lépett. Ő volt Léna, a városka tiszteletreméltó lakója. Ormán tiszteletteljes csendben várt, miközben Léna szóhoz jutott.
— Jó ogre, láttad esetleg az én kis naplómat?
A kérdés hallatán Ormán kerek szemeiben felvillant a felismerés, hiszen ő talált rá egy gyönyörű bőrkötéses naplóra az egyik pad alatt, amit a sok-sok titoknak láttat magának az őrzője.
— Én találtam meg, kedves asszonyom — adta meg meglepetten udvarias válaszát Ormán, és előhúzta a naplót a tágas zsebéből. Léna szemében, mintha a hálától könny szikrázott volna, miközben magához ölelte az elveszett kincsét.
— Ó, köszönöm! Ez olyan sokat jelent nekem és a kislányomnak! Sok-sok személyes történetünk lapul itt benn — lelkendezett az anya.
Ormán, aki a titkokat megbecsülte, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tudta, hogy jó útra lépett; megvallani, hogy megtalálta a naplót, az igazság útját járta. Az anya, Léna, ezt látva, egy megható ajánlatot tett.
— Ormán, találkozzunk holnap hasonló időben! Hozd el barátaidat is, és mond mesét a gyerekeknek!
Az ogre kőkemény szíve majdnem beleolvadt a meglepetésbe.
Másnap, mikor a nap újra felhívta az égre a színes ceruzákkal rajzolt felhőket, Ormán már tűkön ülve várta a kalandot. A játszótér hamar gyermekzsivajjal tellett meg és Ormán, akinek történetei szokatlanul bővelkedtek csodás lényekben és varázslatos fordulatokban, tűnődve figyelte a körülötte ülő gyerekek izgatott arcát. A mesélés után a gyerekek köréje gyűltek, vidáman cikázva, miközben a homokváraknak új, kecses tornyok nőttek, a hinták pedig olyan magasra szálltak, akár a nagy madarak.
A történet csodás napja után Ormán tudta, az igazság ösvényén a szívek ajtajai is kitárulnak. A játszótér egy új barátot üdvözölhetett köreiben, aki a félelmek és a titkok ellen is győzedelmeskedett. Az ogre, akit mindig is iránytűje vezetett, most nem csak a gyerekek arcán látta a mosolyt, hanem azon nyomban a saját szívében is.
