Hajnali párában fürdő vidéki tájat járta egy ügyes és fürga kutya, Zente névre hallgatott. Bundája fekete-fehér foltoiban vidáman játszott a hajnali fény, ahogy léptei hegyeken, völgyeken át vezették. Zente élete kalandok sorozata volt, ám egy reggel valami egészen szokatlanra bukkant. Egy nyakkendő lógott a kerítés egyik szegélyén, piros színében oly élesen tűnt ki a zöldellő táj közepette.
– Micsoda különleges dolog lehet ez? – gondolkodott hangosan, orrával finoman megérintve az idegen tárgyat. Ahogy így szimatolt, egy rejtélyesen suhanó árnyék keltette fel figyelmét.
A birtok határából előlépett egy ninja, fekete ruhájában alig volt észrevehető a hajnal első sugarai közt. Arcát maszk fedi, titok övezi, mégsem tűnt fenyegetőnek. Zente sosem látott még ninját, de szíve mélyén tudta, nincs ok a félelemre.
– Üdvözöllek, négylábú bajnok – döntötte meg fejét a ninja. – Látom, rátaláltál az elveszett nyakkendőmre. Nagy szolgálatot tennél, ha visszaadnád nekem.
Zente kíváncsi tekintettel méregette az idegent, aki bár rejtőzködőnek tűnt, szavai barátságosak voltak.
– Ugyan ki vagy te, és miért hordasz nyakkendőt? – kérdezte Zente, farokcsóválva.
– Én vagyok Tenshi, a ninja, aki egy fontos feladatot teljesített a faluban. Ez a nyakkendő az elismerésem jele volt. Az, hogy elvesztettem, nemcsak figyelmetlenségem miatt bánatos, hanem mert elmaradásom jelképe is egyben.
Zente szívét meghatotta Tenshi őszintesége és bánata.
– Segítek neked visszajuttatni a nyakkendődet, Tenshi! – mondta, elhatározással a hangjában. – Együtt biztosan gyorsabban megy!
Így kezdődött el Zente és Tenshi közös kalandja. Keresztül-kasul barangolták a vidéket, minden bokrot, minden fát, minden régi barázdát megvizsgáltak. Tenshi megosztott néhány titkot a ninjaok életéből, Zente pedig megmutatta, hogy egy kutya hogyan tud segíteni a legkilátástalanabb helyzetekben is.
A nap delelőre járt, a keresés pedig még mindig eredménytelen volt. Zente néha elszomorodott, látszólag hiábavaló törekvésükön, de Tenshi bátorította:
– Ne feledd, jobb későn, mint soha. A kitartás gyümölcse mindig édes.
Az idő múlásával Zente megértette Tenshi szavainak mélyebb értelmét. Nem adták fel, bár a nyakkendő már-már egy valószínűtlen álomnak tűnt. Estefelé, amikor a Nap utolsó sugárai már csak gyengén csillantak a távoli dombokon, és a vidék elcsendesedett, Zente egy kopár fa tövében megérezte az ismerős, piros színű anyag illatát.
– Tenshi! Ide gyere! – ugatott boldogan, a fa tövéhez rohanva. Ott, csaknem teljesen rejtve, a földbe ágyazódva hevert a nyakkendő.
Tenshi arcát egy pillanatra átszelte egy hálás mosoly, még ha azt maszkja nagyrészt el is rejtette.
– Zente, nélküled sosem találom meg. Egyedülálló társ vagy a kalandban és a barátságban. Ezt sosem fogom elfelejteni.
Az est hátralévő részében, miközben a csillagok kezdtek felvillanni az égbolton, egy kutya és egy ninja ült egy kopár fa tövében, elmerengve azon, hogy a legközönségesebb helyzetek milyen rendkívüli barátságokhoz vezethetnek.
Zente megtanulta, hogy a türelem és a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, míg Tenshi számára a kutya hűsége és segítőkészsége vált a legnagyobb kincsévé. Mert valóban, jobb későn, mint soha.
