Mikor a tűző nap éppen a delelőt kapaszkodott meg a sivatag sáfrány-színű homokdűnéinek csúcsán, Seraphina, a kíváncsi kis lány, egyedül bolyongott e végtelen arany tengeren. A forró homok zizegve szaladt szét ujjai között, ahogy a végtelennek tűnő kalandra gondolt, ami előtte áll. Szemei, akár a csintalan csillagok, csillogtak az elhatározástól, hogy megtalálja az elveszett várost, ami titkokat és kincseket rejt a dűnék között.
Seraphina épp egy szürkésbarna sziklaszirtre mászott fel, mikor egy érdekes lüktetést érzett az úti táskáján belül. Izgatottan kibújt a táskából az a különös óra, melyet még édesapja örökített rá egy régmúlt karácsonyon. Nem volt ez átlagos óra, hiszen mindig pontos időt mutatott, mégis magában hordott egy varázslatot, mely a választott kezekben különleges dolgokra képes.
Ahogy Seraphina csodálattal csillant meg az óra fényes számlapján, hirtelen egy rekedt és gyanús hang szakította meg a csendet.
— Kincsre vadászol, kislány?
Meglepetten fordult Seraphina, és szembesült egy mogorva arcú, de mókásan pipaszárú banditával, aki mintegy kiszakadva a semmiből, most ott ácsorgott előtte, karjait összekulcsolva. Ezen az ismeretlen területen valahogy mégsem érezett félelmet, csak kíváncsiságot, hogy ki lehet ez az izgalmas karakter, és mit kaphat tőle tanácsképpen a rejtélyekkel teli helyen.
— Az elveszett városhoz vezet az utad? — folytatta a bandita egy enyhe vigyorral arcán.
— Pontosan — felelte lelkendezve Seraphina. — Tudsz vezetni engem oda?
— Lehet — mondta a bandita, miközben szemével az órára sandított. — De mindennek ára van, kislány. Miért ne szerezhetném meg én azt az órát cserébe?
Seraphina nem hagyta magát könnyedén megijeszteni. Éleslátású volt és ragaszkodott az órájához, hiszen az több mint egy tárgy volt számára, emlék és iránytű egyben. Ráadásul, nem volt meggyőződve róla, hogy a bandita valóban segíteni akar.
— Ez az óra a legértékesebb kincsem. Különlegesebb, mint bármi, amit itt a sivatagban találsz — mondta határozottan a kislány.
A bandita barázdált homlokra ráncolt szemöldökkel méregette Seraphinát, talán sosem látott még ilyen bátor gyermeket, aki nem ijed meg egy verébnyi árnyéktól sem.
— Jól van — sóhajtotta végül. — Kísérményként elvezetlek téged egy bizonyos pontig, de onnantól neked kell megkeresned az utat.
Így kezdődött az egymásra találásuk és együtt haladtak át a sivatagon, az óra ketyegése és a bandita tapogatózó léptei ritmusában. A sivatagi égbolton bársony nyugalom terült el, miközben a csillagok már előre elhintették fényüket az éjszakai vándorok útjának megvilágítására.
— Mit rejthet ez az óra, amire a kincseknél is jobban vigyázol? — kérdezte váratlanul a bandita.
Seraphina egy pillanatra elmerengve nézte az időmérőt.
— Egy titkot, mely a szívem közel áll — válaszolta. — Minden egyes tikk-takkal emlékeztet arra, hogy az idő a legértékesebb kincsünk, amit csak bölcsen szabad elköltenünk.
Az éjszakai szelek között, egymás mellett folytatták a sétájukat a holdfényben csillogó homoktengeren, a mesés városhoz közeledve. Az ujjongó szelek dalában hallani véltek egy ősi dallamot, melyet az elveszett város toszkodó szellemei susogtak a fülükbe.
A bandita, bár korábban fenyegetően lépett a történetbe, idővel kiengedett. Beszélgettettek a múltról, jelen pillanatról és a jövő reményeiről, mely a növekvő bizalommal beleolvadtak egymás történetébe. Seraphina megtanulta, hogy néha azok, akik a legkeményebb külsőt mutatják, belül a legérzékenyebbek.
Végül, amikor a hajnal első gyengéd sugara kibújt a horizont mögül, megpillantották a homokból előbukkanó kupolákat és tornyokat: az ősi város ébredezett. Seraphina és a bandita, most már mint barátok, csodálattal szemléltek minden apró jelet és csodás színjátékot, mely a napfelkeltével életre kelt a városban.
Seraphina nyomban rájött arra, hogy bár a kincsek és a város látványa varázslatos volt, az igazi kincset ő már rég megtalálta: kalandos kíváncsiságát, az új baráti szövetséget és az igaz megértést az élet páratlan pillanatairól. Az órája minden ó percre emlékeztette ezeknek az értékeknek a jelentőségére.
Az első napfény pillanatában az óra kis csengője megszólalt, mintegy a tetszés kinyilvánító gesztusa. A bandita és a kislány derűs nevetésben törtek ki, hiszen ott álltak az igazi kaland kapujában, kezükben az időtlen barátság és az igaz kincs: egymás társasága és a felismerés, hogy a legértékesebb dolgok ritkán kerülnek pénzzé vagy arannyá. Az utazásban megélt tanulságok és az óra, mely soha nem tikkant le, kísérték hűségesen Seraphinát hazafelé, ahol újabb mesék és kalandok vártak rá édesapjával együtt, az ő saját, varázsos meséjének folytatásában.
