Régen, amikor még a lombok susogása dalokat zengett, és a fák gyökerei titkokat suttogtak a föld alatt, volt egyszer egy kis játszótér egy kis falu szélén, ahol a gyerekek minden délután összegyűltek, hogy együtt játsszanak és nevetgéljenek. A játszótér bizsergetően titokzatos volt, színes csúszdáival, libikókáival, és egy aranyló hintával, mely olykor mintha magától billegett volna a szellőtől. Ahogy a nap lebukott a távoli dombok mögé, a játszótér különleges vendéget fogadott: Pöttömke manót, aki minden este avarból készült aprócska köpenyében megjelent, hogy a holdfényben cseppnyi varázslatot vigyen a fák közé rejtőző játékoknak.
Egy csillagfényes éjszakán Pöttömke épphogy csak előkúszott az éj bársonyos fátylából, csodálkozva tapasztalta, hogy a játszótéri játékok mozdulatlanok és varázstalanok. Az aranyló hinta nem billegett, a csúszda nem csillogott, még a libikóka is csak szomorúan álldogált helyén. Ekkor tudta meg Pöttömke, hogy felbukkanásának alkalmát veszély fenyegeti. A játszótér varázsa elveszett!
— Éjjeli szellő, légy segítségemre és súgd meg, merre tűnhetett el a játszótér varázsa? — kérdezte a levegőt kémlelve Pöttömke, remélve, hogy a természet hallja segítségkérő szavait.
Egy rejtélyes moraj válaszolt, amelyet csak varázslények hallhattak.
— A varázserő csak akkor térhet vissza, ha megtalálod a titkos kulcsot, mely a játszótér szívében rejtőzik.
Pöttömke szeme csillogni kezdett, hiszen valamihez nagyon jól értett: titkokhoz és kihívásokhoz. Elkezdte fürkészni a játszótér minden rejtett zugát, a csúszda alját, a hinta kötél kötegeit és a homokozó mélyét, hátha ott bújik meg a kulcs. Órákon át kereste a kulcsot, de nem találta sehol. Csak mikor a hold már alacsonyan húzott az égen, figyelt fel a libikóka rejtekében meghúzódó furcsa csillanásra.
— Ne rejtezz el tovább, kincsem! — kiáltotta Pöttömke, és a libikókához surrant. Ott bukkant rá egy márványkőre, melyen varázslatos jelek végigtáncoltak, és középen egy kis aranykulcs ült büszkén, mintha csak rá várt volna.
Pöttömke izgatottan ragadta meg a kulcsot, mely ragyogni kezdett tenyerében, mintha csak csendes nevetésbe kezdett volna. A manó tudta, mit kell tennie.
— Játszótéri varázslat, térj vissza hozzánk! — kiáltotta, és a kulcsot a libikóka közepébe illesztette. Közben énekelt, táncolt, piruettákat pörgött az éjszakában, míg körülötte a játszótér újra életre kelt. A hinták halkan billegetőzni kezdtek, a csúszda csillogott, mint az éjszaki égbolt csillagai, és a libikóka ismét kacagásra perdült.
A varázslat azonban nem csak a játékszereket élesztette fel. A játszótér minden sarkából előkúszott Pöttömke barátai, a kis állatok, tündérek és más mesebeli lények, akik ott játszadoztak, miközben a gyerekek álmában barangoltak.
— Köszönet neked, Pöttömke, megmentetted a játszótérünket! — dúdolták a tündérek, és a manó bókot kapott minden irányból.
Amint az éj a reggeli első sugaraknak adta át a helyét, Pöttömke visszahúzódott a lombkoronák alá, de egy mosoly még látható volt kis manóarcán. Tudta, hogy amikor a gyerekek reggel újra játszani jönnek, a játszótér varázslatosabb lesz, mint valaha. És így történt, hogy a játszótér nem csak egy hely lett, hanem egy álom, ahol minden délután varázs és kacagás uralkodott. Pöttömke pedig vigyázott arra, hogy ez az álom soha ne vesszen el.
