Repülőgépek surrantak tova az égbolton, ahogy Baranka, a kis bárány életének legnagyobb kalandján várakozott a hatalmas repülőtéri csarnokban, ahol a gépek, oly gyorsan szálltak, mintha csak messzi csillagokat kergetnének. Barankát izgalom töltötte el, sosem látott még sem ekkora gépeket, sem ilyen hatalmas épületet, ahol azok a nagy szárnyas óriások szünetet tartottak.
A bárányka bőgődzöngő bőröndöfüzér mellett állva, ezüstsärga karkötője csengett a csuklóján. Erre a különleges ékszerre egy régi tündérmesében bukkant rá egy titkos tisztáson, ahol a fák közt zümmögő méhecskék társaságában barangolt. A karkötő hajdan varázserővel bírt, de mára csupán a régi idők emlékét őrizte meg. Baranka szerette simogatni, és elgondolkodott rajta, vajon milyen lehetett, amikor még a tündérek hatalmas varázslatokat végezhettek vele.
Épp a karkötő verőfényes kapcsájával játszadozott, amikor levéltengerből kiemelkedve, a malacok osztályfeladatokra emlékeztető, mókás surrogására lett figyelmes. Pirítós, a mosolygós pofájú malac, bátran lépdelt Baranka felé, homloka gyöngyözött a futástól, és szuszogása vidám dallamot vert a levegőben. A malac egy jegeszkék bőröndöt tolt maga előtt, melyből kandikáló plüssmaci biztatóan biccentett a bárányka felé.
— Szia Baranka! Hová indulsz ilyen egyedül a repülőtéren? — kérdezte Pirítós, miközben figyelmesen barátságos pillantásokat lőtt a bárány felé.
— Szia Pirítós! Egy távoli szigetre utazom, szeretném megtekinteni a kék hegyeket és a tenger gyöngyházfényben fürdő homokjait — válaszolta Baranka, és szemének csillogása elárulta, hogy valóban készülődik egy csodálatos kalandra.
— Ugyan, én is arra tartok! — rikkantotta Pirítós. — Csatlakozhatok hozzád a várakozásban?
— Persze, jöjj csak! — hívogatta Baranka, és a két kedves állatka oldalvást tipegett a váróterem ülőkéi felé, miközben kedélyesen cseverésztek.
Amint leültek, egy erőteljes hang csattant a hangszórókon át:
— Figyelem, az összes utasnak! Egy váratlan vihar közelít, ezért minden járatot ideiglenesen felfüggesztünk!
— Ó jaj, mit csináljunk most? — kérdezte Baranka, aki sosem találkozott még sem viharral, sem járatkéséssel.
— Ne aggódj, Baranka! — mondta Pirítós, miközben rátámaszkodott a bőröndjére. — Van nálam egy bámulatos mesekönyv, elolvasom neked, hogy elűzzük a várakozás unalmát.
Ahogy Pirítós előkapta színes borítójú könyvét, a váróteremben hirtelen fények villantak, és viharfelhők gyülekezetén megcsillant a remény. Baranka varázslatos karkötője, melyet a bárány a mesék hallatára érzékenyen markolt, meglepetten pislákolni kezdett, mintha egykoron elvesztett varázserőt próbálna felidézni.
— Nézd! A karkötőd fényt bocsát ki! — mutatott rá Pirítós izgatottan.
— Talán mégis rejt benne valami varázslatot… — sóhajtott Baranka, és érzelmektől hajtva szorosan megfogta a karkötőjét. — Ó, bár repülhetnénk a vihar fölött, csakúgy, mint a mesék hősei!
Különös dolog történt ekkor. A karkötő egyre erősebben kezdett ragyogni, Baranka kívánsága pedig valóban ki szabadult, mint egy tündérvarázs belengve a levegőt. A repülőtéren mindenki megdermedt, amikor két kis állat felemelkedett a földről, egy láthatatlan szárny segítségével, amit csak a hit és a barátság ereje tartott alattuk.
Baranka és Pirítós nevetve forogtak a légben, miközben a világoskék felhők közé emelkedtek. A viharzaj elhalványult körülöttük, ahogy a napfényt üdvözlő, tiszta ég felé repültek. A repülőtéren maradt emberek és állatok csak bámulni tudták őket, mivel a bárány és a malac kedélyes kacaj és a barátságos mosolyok közepette ballagtak az ismeretlen horizont felé.
Az égbolton húszezer méter magasban úszva élvezték kettőjük kalandját, ahol a felhők fehér ékkövekhez hasonlítottak, és a lemenő nap szótlan őrként őrködött fölöttük. A tündérek varázslata újra megelevenedett nyomukban, és a történet folytatása csak a szivárvány mögött rejtőzött, ahol a fantasztikus kalandozások várták a hőseket, akik két marokba csomózott levegőből és egy kis hitből formált szárnyakon szálltak.
Baranka és Pirítós megmutatták, hogy néha, amikor legkevésbé várnánk, egy hatalmas repülőtéren is megtalálhatjuk a mesebeli csodát, ha van két jó barátunk és egy varázslatos karkötő, ami titokzatos képességeivel bármikor verwendőkre kel. Az utazásuk tanulsága pedig valami olyan különleges volt, amit csak a legbátrabb és legőszintébb szívűek fedezhetnek fel: hogy a barátság és a hit az, ami valóban szárnyakat ad nekünk. Gyermekként és felnőttként egyaránt.
