Hajnalban, mikor még a nap korongja csak óvatosan kandikált elő a látóhatár alól, egy kis nyúl bújt elő a föld alatti otthonából, hogy felfedezze a világot, ami a park szívében húzódott. Pompás és buja park ez volt, tele színes virágokkal, susogó fák alatt szerpentines ösvényekkel, és egy tavacska csillogott benne, mint egy kék gyémánt.
A kis nyúl, Baranka névre hallgatott, s noha sokszor figyelmeztették, hogy óvakodjon a kalandoktól, ő mégis úgy érezte, ma valami nagyszerű felfedezésre bukkan. Szőrének fénye a reggeli harmattól még ragyogóbb volt, szemei, mint két világítótorony ragyogtak az izgalomtól.
– Jó reggelt, Borzúr! – köszönt nevetve egy öreg borzra, aki a tóparton épp halak után lest.
– Hmm, jó reggelt, Baranka, vigyázz magadra! – mordult vissza barátságosan a borz, majd eltűnt a víz alatt, egyetlen buborék jelezte csak helyét.
Baranka hallotta már a park szívében rejlő titkokról szóló meséket. Régről eredő legendákat arról, hogy a park mélyén egy elátkozott labirintus áll, melynek közepén valami varázslatos dolog lakozik.
Miközben gyors léptekkel vágtatott az ösvényen, egy váratlan fenéken egy kis papírt pillantott meg. Egy fénykép volt ez, melyen egy boldog család látható: két nyúl szülő a kicsinyeikkel, ahogy mosolyogva ülnek a labirintus bejáratánál. A fénykép hátulján egy dátum állt, tíz évvel ezelőtt, és egy felirat: A labirintus meghódítása.
Baranka szívét egy különös érzés töltötte el. Akármilyen veszélyes is legyen az út, elhatározta, hogy megtalálja ezt a labirintust. Hiszen ha ők megtehették, akkor ő is képes rá.
Az út során, több állattal is találkozott. – Jó napot, Rókaasszony, nem láttad véletlenül a titokzatos labirintus bejáratát? – kérdezte egy ravasztól.
– Óh, kis nyúl, azt csak a legmerészebbek lelik meg. De ha a kőszoborhoz mész, ami a nagy tölgy mellett áll, talán a sors kedvezni fog – mondta az öreg róka, majd eltűnt az árnyak közt.
Baranka hálásan bólintott, és sietős léptekkel indult a megadott irányba. Nem kellett sokat gyalogolnia, és megpillantotta a kőszobrot magányosan állni a nagy tölgy alatt. Szobor egy nyúlt ábrázolt, tekintetével egy eldugott ösvény felé mutatott.
Amint Baranka az ösvényre lépett, a világ körülötte elkezdett változni. A faágak lassan formálódni kezdtek, ösvények szövődtek és oldalt falként emelkedtek. Elérte a labirintust.
Szíve hevesen dobogott, ahogy belépett a zegzugos, elvarázsolt folyosók labirintusába. Minden falat gyönyörű, virágokkal teletűzdelt indák borítottak, az éjszakai lepkék pedig, mint kis élő lámpák, világították meg az útját.
Baranka óvatos volt, minden lépését megfontoltan tette. Sokszor elkalandozott, de az étke gondolata a fényképen látott családra és a kitartásukra mindig új erővel töltötte fel.
Órák teltek el, mikor végre egy titkos rejtekajtón keresztül megérkezett a labirintus szívébe. Ott, egy csodálatos kertben találta magát, melyben egy hatalmas, tündöklő kristály gömb állt. Ahogy hozzáért, a kristály felragyogott, és a fénykép családjának képei elevenedtek meg benne. A legendák igazak voltak. Ez volt a park szívének varázsa, amit csak a legbátrabbak fedezhetnek fel.
Mikor hazaért, Baranka izgatottan mesélte el kalandját. A fényképet pedig biztonságos helyre tette, hogy mindig emlékeztesse: a bátorság és az akarat vezethet a legcsodásabb felfedezésekre.
