A messzi dzsungel közepén, a fényes nap perzselő sugarai alatt élt egy fiatal és vidám majom, aki imádott mindenféle kalandba belevágni. Ő volt Makki, a barnás bundájú, ügyes kis majom, akinek mindig csillogtak a szemei az izgalomtól.
Egy napon, amikor Makki és barátai egy nagy lombkoronás fa tetején ültek, a távolban feltűnt egy hatalmas, csillogó hegy. A hegy úgy tornyosult a táj fölé, mintha elérné az eget is. Makki mindig is kíváncsi volt erre a hegyre, de sosem mert közel menni hozzá.
– Nézd csak, Makki! – szólalt meg Peti, a színes papagáj. – Ez a Nagy Hegyi Kaland! Azt rebesgetik, hogy a hegy csúcsán egy varázslatos kincs rejtőzik.
– Tényleg? – kérdezte Makki izgatottan, szemében a kalandvágy szikrája villant. – Oda kell menjek!
De a kaland előtt Makki tudta, hogy felkészültségre lesz szüksége. Így hát elindult, hogy segítséget kérjen az öreg, bölcs teknőstől, aki rengeteg történetet mesélt már a dzsungel titkairól.
– Üdvözöllek, kedves Tekki – köszönt Makki udvariasan. – Te, aki oly sok mindent tudsz a hegyről, mondd meg, hogyan jutok fel a csúcsára?
– Örömmel osztom meg veled bölcsességemet, Makki – mondta Tekki lassan, megfontoltan. – De emlékezz, a kezdet mindig nehéz lesz! Sok akadályt kell leküzdened, és csak ha igazán elszánt vagy, érheted el a célod.
Makki megköszönte Tekki szavait és nekilátott a felkészülésnek. Gyakorolt ugrásokat, kapaszkodásokat, és mindenféle ügyességi feladatot, amit csak tudott. Napokon át készült, míg úgy érezte, készen áll a kalandra.
Elérkezett a reggel, amikor elindult Makki. Barátai szorítottak érte, és Peti papagáj egy faágról nézte, ahogy Makki eltűnik a lombkoronák között, egyenesen a hegy irányába.
A hegy lábánál egy csilingelő patak fogadta, amelyen át kellett kelnie. Az átkelés nem volt egyszerű, a kövek csúszósak és renitensek voltak.
– Gyerünk, Makki – suttogta magának, és minden szökellésnél erősebben koncentrált.
Ahogy sikeresen átjutott a patakon, szembetalálkozott az első megpróbáltatással: egy hatalmas, meredek sziklafal állta útját. Makkinek ügyesnek kellett lenni, hogy megtalálja a megfelelő fogódzókat a sziklafalon.
– Minden kezdet nehéz – idézte fel Tekki szavait, és kitartóan mászott tovább.
Minden egyes fogódzóval közelebb került a célhoz, de nem volt könnyű. A sziklák alattomosak és csúszósak voltak, bizony sokszor megingott a kis majom. Végül mégis sikerült átjutnia a sziklafalon, és egy gyönyörű virágokkal teli réthöz érkezett.
A rét közepén egy öreg fa állt, azon hintázott Evi, a bölcs bagoly.
– Üdv, kicsi utazó – szólt bájos hangon Evi. – Mit keresel te itt a virágok földjén?
– A hegy tetejére szeretnék feljutni – válaszolt Makki. – Azt hallottam, ott rejtőzik egy kincs.
– Nos, jól tetted, hogy ide indultál – bólintott Evi a bölcsességét sugározva. – De tudd, hogy nem elég akarni. Az út során még sok akadály vár rád.
Evi tanácsai és jókívánságai után Makki tovább rótta az ösvényt. Nem sokkal később egy dülöngélő fahidacskához ért, amely recsegett és ropogott minden léptére. A híd alatt zubogó folyónak elég volt az ijesztő hangja is, hogy Makkit egy pillanatra megtántorítsa.
– Ne hagyd, hogy a félelem visszatartson – biztatta magát, és ügyes ugrásokkal áthaladt a hídon.
A hegy egyre meredekebb lett, és Makkinak most már nem csak az esésveszéllyel, hanem a mind sűrűbbé váló növényzettel is meg kellett küzdenie. Az ágak összevissza kavarogtak előtte, és szinte rácsokként zárták el az ösvényt. Erős karja lehetővé tette, hogy félrelökje a növényzet sűrű ágait és indáit.
Végül egy hatalmas vízeséshez érkezett. A víz csillogott a napfényben, mint számtalan apró gyémántcsepp. Makki egy kicsit elbizonytalanodott, hiszen ilyen hatalmas vízesésekkel még sosem találkozott.
– Itt az idő, hogy új dolgokat tanuljak meg – mondta magának bátorítóan.
Az őserdő zaja elhalkult, csak a vízesés robaja töltötte be a teret. Makki úgy döntött, hogy a vízesést tekintve talál egy rejtett ösvényt, és így is tett. Ahogy kúszott a sziklák között, csodálatos barlangba talált, amelyen keresztül jutott fel a vízesés tetejére.
Az ösvény egyre vadabb és nehezebb lett, de Makki most már elszántabb volt, mint valaha. Ám az utolsó kihívás még hátravolt: a hegy csúcsára vezető legmeredekebb szakasz.
A majom összeszedte minden bátorságát és erejét; szívós munkával felkapaszkodott a sziklák között. Percenként meg kellett pihenjen és erőt gyűjtsön, de nem adta fel.
Végül, a hegy tetején felbukkant egy hatalmas, pompás fa, amely csodálatos gyümölcsökkel volt megterhelve. A kincs valóban létezett! Makki elégedetten ült le a szikla élére és gyönyörködött a pompás tájban.
– Minden kezdet nehéz, de aki kitartó és sosem adja fel, annak jutalma vár – gondolta elégedetten, miközben egy finom gyümölcsöt harapott. Az elszánt majom megtanulta, hogy az igazi kincs nem mindig az, amit keresünk, hanem a kaland maga és az, amit magunkkal viszünk belőle.
