Hajnalban, amikor az égen még egy-egy csillag hunyorgott pihentében, és a vulkán teteje füstölgött, mint egy óriás kéménye az ébredő világnak, meglepetés érte a hegy tövében szendergő erdőt. Sssilas, a hosszú, zöld pikkelyes kígyó, éppen napfürdőzés közben figyelte, micsoda furcsa fény ragyog fenn a hegy csúcsán.
— Mi lehet az? — suttogta magában, felemelve karcsú fejét, és nyelvével megérintve a friss, reggeli levegőt.
Úgy döntött, hogy jobban megvizsgálja ezt a tűzön világító tárgyat. Sssilas sebesen kúszott felfelé, kanyargós, elegáns mozdulatokban siklott át a kavicson és a bazaltszirteken. Minden egyes emelkedővel izgalommal teltek meg a zöld pikkelyei, hiszen ő, aki a földön lakott, sosem szagolt még olyan füstöt, amilyen most az orrát csiklandozta.
Egyszer csak, a vulkán szélén, egy szökkenő forgatagban találta magát, ahol a föld mélyéből feltörő hő és a kénes gőzök kavalkádja ostromolta az érzékeit. És ott, egy fénylő verem szélén, megpillantotta a tárgyat, amiért felküzdötte magát a vulkánra. Egy csillogó aranykorona volt, olyan ékkövekkel díszítve, melyekben a tűz vörösen pattogott, mint apró, megkötözött napok.
— Hűha, ez aztán a kincs! — csodálkozott Sssilas, miközben óvatosan csúszott a kincs felé.
De ahogy közelebb ért, egy váratlan esemény történt. A koronát valaki őrzött. Egy bátor, vígan ugrándozó béka, akinek bőre olyan okkersárga volt, mintha maga a vulkáni kövek tüzéből született volna.
— Hé, te ott! — kerregte a béka. — Békabirodalmi szigetség vagyok! Ki vagy te, milyen szemfénnyel lépsz a Királyunk ékkövét méregetni?
Sssilas megütközve nézte az apró őrt, de tisztelettudóan válaszolt.
— Sssilas vagyok, a határ földjének lakója. Csak egy ragyogó fényt követtem, és nem is sejtettem, hogy egy koronát találok és egy ilyen… hm, elszánt békaőrt.
A béka büszkén ugrott egyet, majd komoly tekintettel méregette Sssilast.
— Értem én, de ez nem hétköznapi korona. Ez az ékkő a béka királyi méltóság szimbóluma, és egy óriásit jelent mind számunkra, békák számára. De talán, mivel idekalandoroltál és hozzánk szóltál udvarias hangon, segíthetnél valamiben cserébe.
Sssilas kíváncsian billentette oldalra fejét.
— Ssszeretném tudni, miben segíthetek a béka népnek?
A bátor béka körbeforgott, és így folytatta:
— Látod, a királyi korona elhagyta a várat egy varázslat folytán, így szökött fel ide. Vissza kell juttatni, de én nem tudok olyan magasan ugrani, hogy túl is lendüljek azon a szakadékon.
Sssilas megértette, és együttműködést ajánlott:
— Ha segítek visszaadni ezt a koronát, azt kérdezem, mi lesz a jutalmam?
A béka körbepislantott és okosan válaszolt:
— Nos, mivel te egy nemes szívű lénynek tűnsz, megosztanánk veled a békák legnagyobb titkát, ami talán még soha nem jutott el ilyen távolra, az emberi fülekig.
Megállapodtak, és Sssilas, erejét és ügyességét összpontosítva, kígyózva cirkálta meg a koronát és fogai közé kapva gyorsan, mégis óvatosan átlendítette a veszedelmes mélységen. A varázslatos ékkő a béka udvar legszebb virágos foltjára hullott vissza, ezzel megtartva birodalmuk fényességét.
A megkönnyebbült béka, szavát tartva, az erdő mélyén lévő tóhoz vezette Sssilast, ahol megsúgta a titkot, amely nem más volt, mint az élet vízének forrása.
Sssilas hálásan fintorgott, és látva a kristálytiszta vizet, úgy gondolta, soha többé nem lesz szomjas, és soha többé nem fárad el.
— Köszönöm — suhogta, és egy kéznyújtásnyira feküdt le a forrás mellett, barátsággal a szívében és újszerű bölcsességgel elméjében.
Így lett Sssilas, a kígyó, békák barátja, és így őrizget egy titkot, ami még a legvarázslatosabb mesék földjén is káprázatot okoz. Az erdő lakói pedig, ha egymás között susmurognak, csak így emlegetik azóta: Sssilas, a Tüzes Békatalálkozás Királya.
