Mélyen a varázserdő zöld szívében volt egy titokzatos rét, ahol a legkülönlegesebb virágok illata lengte be a levegőt, a fák koronája pedig úgy susogott, mintha mesét suttogna azoknak, akik figyelmesen hallgatják. Itt élt Boldog, a mézimázas szemű, bozontos medve, aki minden reggelen táncra perdült, amikor a madarak csicsergésére ébredt. Egyik nap, amikor a nap sugarai aranyfonallá varázsolták az égboltot, Boldog éppen szokásos reggeli tánca közepette megpillantott a rét szélén egy hatalmas, színes hőlégballont.
— Hűha! — lelkendezett a medve. — Mi lehet ez a csodás izé?
Kíváncsiságát nem tudta tovább féken tartani, ezért még a harmat is pattogott bozontos talpai alatt, ahogy az óriási lufi felé totyogott. Mire odaért, a kosárban egy szokatlan utazó fogadta: Csizmája sárga, Síppalija sikkes, egy olyan kígyó tekeredett ott, akiről még a legbátrabb kalandorok is csak álmodozhattak.
— Szervusz! — csúszott ki a kígyó fürgén. — Az én nevem Kanyar, felfedező kígyó vagyok. Éppen égi utazásra készülök, hogy körbejárjam a világot. Csatlakozol hozzám?
Boldog szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni, hiszen eddig maximum csak a közelben lévő patakokhoz merészkedett ki.
— Én… én… — dadogta Boldog, mire Kanyar biztatóan bólintott.
— Ne félj, kalandra fel! Neked való ez!
A merészség végre győzelmet aratott, és a medve bátorságot összeszedve felkúszott a hőlégballonba. Izgatottan várta, hogy mit tartogat számára az egek mélye.
— Csináld csak! — buzdította Kanyar. — A hőforrásra van szükségünk!
Boldog nem tudta, mit tegyen, de mikor Kanyar rámutatott egy színes gombokkal tűzdelt karra, a medve ösztönösen forgatni kezdte. Lassan, majd egyre gyorsabban emelkedett a lufi, és az ámulatba dermedt medve a fellegek fölé kapaszkodva hirtelen új világot látott. Színes rétek, kanyargós folyók és rengeteg erdő tárult a szeme elé, mintha eddig rejtett titkok lapultak volna a ködbe bújva.
— Ó jaj! — szólt hirtelen Kanyar. — Egy szélcsatornába tévedtünk. Nyugi, csak tartsd a vitorlát!
Boldog rendre kapkodott, de nem elég gyorsan! A ballon hirtelen felfordult, és számtalan kis építőkocka záporozott elő egy rejtett zsebből.
— Jaj ne! — sóhajtotta Boldog, miközben kezével próbálta megállítani a kavalkádot. — Ez a színes izék, röptében.
Kanyar rögtön hozzálátott, hogy segítsen, és közben furfangos tervet szőtt.
— Tudod, mi lenne, ha ezekből építenénk egy stabilizátort? — csillant meg a szeme.
Boldog, noha remegett kicsit, de belelendült a játékba. Darabonként rakta össze a kockákat, míg egy szédületes várat hozott létre, mely még a levegőben is tornyosult.
— Bravo! — szisszent Kanyar. — Nézd csak! Immár egyenesen repülünk!
Az építőkockából készült stabilizátor valóban működött, és már egyenletesen siklott a ballon a felhők felett. Ekkor Boldog rájött, hogy a bátorság mellett még alkotni is tud, és ahogy a ballon suhant az égi óceánon keresztül Ő meg a kígyó új csodákat felfedező társakká váltak.
Kanyar kígyónk hatalmas történeteket mesélt távoli szigetekről és csillagokkal borított éjszakákról. Boldog pedig olyan boldog volt, olyan bátor és izgatott, hogy az új kalandok várakozásában majdnem elfelejtette, honnan is származik.
— Sosem gondoltam volna, hogy mindez lehetséges — gondolkozott hangosan Boldog. — Mindez a kaland… Csak egy lépésre van otthonomtól!
És ahogy szívük vágya vezette őket, úgy teltek a napok, a hőlégballon pedig egyszer csak egy csodaszép tónál landolt. Fáradtan, de boldogan szálltak ki a két kalandor, tudván, hogy még számos izgalmas nap áll előttük, tele rejtélyekkel és kalamajkákkal.
És habár a mesénknek nincs vége szó, az biztos, hogy Boldog és Kanyar barátsága örökké tartó kincs lett, melyet az élet minden színes dobogásával őriz majd.
