Régi, csavaros fák ölelték körül a meglepően színes házat, amelynek kapuját épp egy különös utazó lépte át: Csigabiga, a kert leglomhább, mégis leglelkesebb lakója. Nem mindennapi cél vezérelte: egy régi szekrény mélyén megbúvó titkos térképre bukkant, mely egy messzi kert varázslatos rejtélyeiről mesélt.
Már hajnalban nekivágott a nagy útnak, habár napkelte előtt nemigen szokás kikelni egy csiga számára. A reggeli harmat még csillogott a fűszálakon, mikor Csigabiga ácsorgott a ház előtt, ahol egy apró, de annál értékesebb mutatóhoz vezető nyomára akadt. Amikor a kapun átlépett, színes mázának foltjai között a szél huncut kacajt hallatott.
— Ki az, aki már ennyire korán felforgatja az én csendes otthonomat? — dörmögte egy mély hang, amely Csigabiga szívében remegést keltett.
Csigabiga felpillantott, és ó, hatalmas meglepetés! Egy ébenfekete párduc, félelmetesen elegáns és minden porcikáján áradt belőle a vad szabadság, osont elő az egyik fa árnyékából.
— Jó reggelt, úrnőm, csupán egy titokzatos térkép vezetett ide, rejtélyes útját járom — válaszolta Csigabiga remegő hangon, de lehetőségét látva bemutatkozott is. — Én vagyok Csigabiga, egy alázatos csigalény.
A párduc udvariasan biccentett, majd huncut mosoly ült ki széles, mogorva arcára.
— Pompás! Én vagyok Pantira, és imádom a rejtélyeket. Mond, kis barátom, hagynál-e segíteni neked e fantasztikus kalandban?
Csigabiga hezitált, mivel útitársától elsőre többé tartott, mintsem hogy barátként tekintene rá, de végül igent mondott, viszont egy fontos dolgot helyezett előre:
— Mindössze egy kérésem volna, kedves Pantira. Tekintettel arra, hogy lassúnak teremtettem, mindent szem előtt kell tartanunk, nehogy kárt tegyünk egymás világában.
Pantira egyetértően bólintott, és így kezdődött meg a különös páros kalandja. Akkor még nem sejtették, hogy a következő próba egy elhagyott, rozsdás autóroncsban rejlett, ami a kert túlsó felén húzódott meg, szinte összeolvadva a zöldellő bozóttal.
A kalandos úton tanulmányozták a térképet és a ház falainak titkos jelzéseit, minden egyes lépésnél jobban megismerve egymás szokásait is. A csigabiga nyugodt, megfontolt mozgása és bölcs megjegyzései összecsengtek Pantira vad, ám gondoskodó természetével.
— Látod azt a rozsdás dobozt? — bökött Pantira egy hatalmas járműre, ami régi idők emlékét őrizte. — Azt hiszem, az a következő állomásunk!
A régi autó úgy feküdt a fűben, mintha egy elhagyatott tündérkerti szobor volna, de az üvegeken keresztül Csigabiga annak belsejében felfedezett valamit, ami azonnal felkeltette érdeklődését: egy régi naplót, melyben egy gyermek ábrándjai és meséi lapultak.
— Áhh, ez maga az ajándék! — sóhajtott Csigabiga, miközben lassan, de célratörően mászott be az autó belsejébe.
Pantira óvatosan követte, nehogy összetörje az érzékeny csigát, vagy megrongálja a finom huzatot, amely az öreg járművet még mindig takarta.
Közben olyan rejtélyre bukkantak, ami mindkettejük szabadságának fontosságát tárta elénk. A napló oldalain egy gyermek vágyai elevenedtek meg úgy, hogy a saját világát akkor is szabadon és békében szerette volna tudni, mikor mások rontottak rá az ösvényén.
A kaland során Csigabiga és Pantira rájöttek, hogy az egyik legfontosabb dolog a másiknak elegendő teret és tiszteletet biztosítani. Ne zavarjuk meg a másiknak lényeges dolgát, és ha segíteni akarunk, mindig tartsuk tiszteletben az ő igényeit is.
A nap hajnalban fakuló peremén Csigabiga és Pantira még sokáig barangoltak a kert rejtelmei között. A térkép sok titkot felfedezett számukra, de legnagyobb tanulságként az összetartás és a kölcsönös tisztelet szelleme lebegett a levegőben. Az út végén mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy a tiszteletbeli határok ápolása mindkettejük számára boldogabb, szabadabb életet eredményez.
És még ha a mesék nem is véget érnek egy szóval, a barátság és a tisztelet meséje itt, Csigabiga és Pantira különös kalandja után, örökké tovább él a szívünkben.
