A tündérerdő mélyén, ahol a napfény csillámló sugarai átszűrődtek a lombos fák levelein, ott rejtőzött egy kicsiny kunyhó. Ebben a kunyhóban élt Hédi, a kis hernyó, aki mindennél jobban vágyott rá, hogy megtalálja az igazi otthonát.
Egy meleg, tavaszi reggelen Hédi éppen álomból ébredezve dörzsölte kis szemét. Bújjongó madárcsicsergés töltötte be a levegőt, amikor a kis hernyó észrevette, hogy barátai, a bogarak, a pókok és a csigák izgatottan suttognak valamiről.
— Miért ilyen nyüzsgő mindenki? — kérdezte kíváncsian Hédi, mire egy piros pöttyös katica közelebb lépett.
— Hédi! Egy hatalmas, sárkány-szerű lényre bukkantunk az erdő szélén! — mondta a katica.
— Sárkány? De itt erdőszélén nincsenek sárkányok, csakis békések és barátságos teremtmények élnek! — felelte meglepetten Hédi.
— Ez más! Úgy döng az erdő, mintha vihar közeledne, mikor csak mozdít egyet a hatalmas szárnyain, és a szeme… olyan, mint a két izzó szénparázs! — folytatta izgatottan a katica.
Ahogy Hédi kikúszott otthona biztonságából, egy fura tárgy tűnt fel előtte a porban, amit még sosem látott. Egy plüsssárkány hevert ott, színes és barátságos mosollyal az arcán, ám egyik szeme hiányzott.
— Oh, szegényka! Hiányzik egyik szeme, és mégis mosolyog — szólalt meg könyörületesen Hédi. Rögtön úgy érezte, gondoskodnia kell erről az új barátról.
— Szegény sárkányka, majd én meggyógyítalak — szólt halkan, miután összebarátkozott a játékkal, és elhatározta, hogy megtalálja a hiányzó szemet.
Így kezdődött el Hédi nagy kalandja. Először is a mókusokhoz indult, akik, ahogy mondani szokták, minden titokba beavatottak voltak az erdőben.
— Jó napot kívánok, mókustestvérek! Láttatok esetleg valahol egy játékszemet? — kérdezte udvariasan Hédi.
— Jó napot, Hédi! Nem láttunk, de hallottuk, hogy a csókák gyűjtenek mindenféle csillogó és fényes dolgokat — válaszolták a mókusok és felkapták a pici hernyót a farkuk végére, hogy gyorsabban eljussanak a csókák fészkéhez.
A csókák fészke tele volt ragyogó kincsekkel, sőt, egy játékszem is csillogott ott a sok ékkő és gomb között.
— Kedves csókák! Kérlek benneteket, adjátok vissza a plüsssárkány szemét, nagyon szüksége van rá! — mondta Hédi.
— Csipp-csupp! — hangzott a válasz, ami azt jelentette, hogy „Segítünk!. A csókák boldogan adtak egy kis félgömböt, ami tökéletesen passzolt a plüsssárkány szemhelyére.
Köszönetképpen Hédi meghívta a csókákat és az összes erdei lakót egy kunyhóban tartandó ünnepre. Aznap este a hernyókunyhó fényárban úszott, ahogy Hédi varázslatos táncra perdült új plüssbarátjával, akinek már újra teljes volt a mosolya.
Ez a kis hernyó, aki nem volt nagyobb egy gesztenyénél, mindörökre megtalálta az otthonát az erdő szívében. Hédi rájött, hogy az igazi otthon nem csak falakból és tetőből áll, hanem a barátságból és szeretetből szőtt kapcsolatokból, amelyeket barátaival, az erdei lényekkel oszt meg nap mint nap. Az erdő minden lakója körbefogta és mondták egymásnak: Csak együtt vagyunk igazán otthon.
És így lett a kis hernyó és plüsssárkánnyal teli kunyhó az erdő szeretettalálkozó helye, ahol mindenki tudta, hogy a barátság és az együttérzés a legértékesebb kincsek egyike az életben.
